Általában Kaffa tartományt tartják a kávé őshazájának. A fáma szerint juhászok vették észre valamikor a hatodik században, hogy egy cserje piros bogyójától megélénkültek a birkák, egész éjjel ébren voltak. Ez inspirálta a helyi szerzeteseket, hogy megfőzzék a gyümölcsöt és a keserű ital hatására az imatanulás kitolódott. A magot rágó harcosokat is élénkítő hatásának köszönhetően népszerű lett szélesebb körben: innen indult, ma már 80 országot érintő világhódító útjára arab, majd nyugati kereskedők (holland, német, olasz, portugál, spanyol) közvetítésével Ázsiába, Ausztráliába, illetve Amerikába. Két fő fajtája - az arabica -, amelynek kedvez a magas tengerszint, míg a másik - a robusta - inkább a sík vidékeken terem. A legnépszerűbb arabica kávék a virágos-boros ízű Harrar, az illatos, fűszeres Yrgacheffe, a fűszeres, csokoládés Sidaom. Ezekből kb. annyit exportálnak, amennyit országon belül is elfogyasztanak Az arabica egyébként sokkal érzékenyebb, mint társa, például a betegségekre, kártevőkre, időjárásra. 1.000-3.000 méter feletti magaslatot, kevesebb csapadékot és az alacsonyabb (15-24 fokos) napi átlaghőmérsékletet szereti. Ezzel szemben a robusta a melegebb, alacsonyabb (1.500 méterig) területet és a több csapadékot kedveli.

Az előbbi kitűnő aromáját magunk is naponta ízlelgettük. A mindig széparcú, fehér ruhájú kávéfőző hölgyek egy plédszerű szövetet terítenek hagyományos, faragott kisszékük elé. Arra helyezik az apró fehér porcelánból készült, fületlen csészéket (szini) tartó kis asztalt. Mellettük egy ezüstösen csillogó fémtál, melyen faszenet égetnek. Erre helyezik a jabbana nevű fekete nyúlánk, vékony csőrű cserépkancsót. Az aljára kerül a fémlapon megpörkölt, majd mozsárban finomra zúzott aromás arabica kávé. A jabbanát belehelyezik az izzó faszénbe, majd a kávéra vizet öntenek, így fő le az éjfekete nedű. Cukorral és/vagy tejjel szervírozzák, miközben tömjént füstöltetnek egy kis tálban (gacsa). Lépten-nyomon találkozni a tömjénillatos kávéfőző készlettel és szorgos kezelőjével. Utcán, parkban, hotelben, étteremben, reptéren. Ötcsillagos a minőség szinte mindenhol. A legjobbat egy fővárosi exkluzív kávézóban, a Tomokában ittuk, de nem kell szégyenkeznie egyetlen vidéki főzőmesternek sem. Különösen nem, ami a szépségüket, mosolyukat illeti.

 A kávé mellett teaültetvények is előfordulnak, de az igazán jellegzetes és speciális a teff, ami a helyi, természeténél fogva gluténmentes, magas fehérjetartalmú, aprócska gabonaféle elnevezése. Ebből készül az injera, a szivacsos-palacsintás jellegű, fehéres-halványbarna kenyérféle. Mint egy asztalterítő vagy szalvéta kendő teríti be a kör alakú, hatalmas tálat (mesob). Ráhelyezik a szószokat, húsokat, zöldségeket, majd az injerából apró falatokat szakítanak. Evőeszköz nélkül, szigorúan jobb kézzel az injera darabot vagy a nekünk még finomabb ambasha kenyeret belemártják az ízeket adó, változatos mártásokba, pörköltszerű húsokba és összegöngyölve kapják be.

Különleges kenyér még a hamis banánfából készült qocho (ejtsd: kocsó) is. A szépen kifejlett, látványos fa (enset) megegyezik a trópusival, ám nem hoz gyümölcsöt. A kérgéből készítik a savanykás, fél centiméter vastag négyzetlapokat. Az injerával ellentétben, ez nem lett a kedvencünk.

A helyiek főleg sört iszogatnak, mert abból számos kiváló minőségű van - erről mi is meggyőződtünk. (Sorrendben - Amber, Szent György, Walia.) Meglepően kellemes, ám nem olcsó (a főétel árát meghaladó pohárnyi) Merlot és Chardonnay borocskát is kóstolhattunk az egyik lalibélai, minőségi étteremben, ahol egy skót hölgy volt a tulajdonos etióp férjével együtt. Akár egy három Michelin-csillagos séf, úgy mutatta be nekünk a legnépszerűbb etióp ínyencségeket. Első helyen a nekünk a helyi vezetők által sem javasolt kitfo-t, mivel az nyers húsú marha- vagy bárány tatár. Nincs a gyomrunk felkészülve az esetleges lokális baktériumokra, jobb a megelőzés – gondolták ők is és mi is. Ám a wat, a cayenne borsos, tojásos pörköltszerű fűszeres főfogás már tetszett a hasunknak bármilyen húsból is készült. Mindig fogyasztottunk berberé-t, ami fűszerkeverékes, chilis, fokhagymás, gyömbéres, bazsalikomos pirosas szósz, alapja éppen a berberé nevű hegyes piros paprika. Van még egy kétszer csípős, hús ízét is elnyomó erősségű paprikájuk, az mitmita néven ismert. Javaslom a kerülését.

Az egyáltalán nem élvezetes, színtelen, vodkaszerű ital, az araki mellett nem maradhat ki a tej (kiejtése tedzs), ami nem fehér és nem tej. Sárga és mézbor, Etiópia erjesztett, alkoholos, a gesho (Rhamnus prinoides) kesernyés leveleivel és ágaival ízesített nemzeti itala. Kecses kis  üvegecskékben (birille) szolgálják fel és pohár nélkül, a lombikból slukkolva iddogálják táncos-zenés presszószerű vendéglátó ipari egységekben (tej bet).

Három típusa ismert: speciális, médium, erős. Számunkra a leginkább élvezhetőnek a médium tűnt a Torpedo Tej Betben. Hogy mire emlékeztet az íze? Leginkább egy kicsit erjedt, csippentett mustra –  citromos-narancsos-mézes ízesítéssel. Lassú kortyolgatása közben a gyanútlan turista olyan állapotba kerülhet, hogy csatlakozik a válltáncosok kavalkádjához. Ezt (az iskestát) általában egy férfi-női páros indítja a masenko nevű egyhúros gitár dallamára. A hihetetlen szikáran izmos, nemes arcélű etióp férfi, laza, sportos rövidnadrágban és feszülő pólóban udvarlási táncot lejt a színes-tarka, hosszú ruhába öltözött hölgy előtt. Szinte azt üzeni: érted lehoznám még a csillagokat is! Mindenre képes vagyok érted! A vállai önálló életet élnek, úgy tudja mozgatni őket, mintha nem is a teste része lenne. Ugyanilyen független körözéseket tud végezni a nyakával, fejével, sőt még az ádámcsutkájával is. A partnere is produkálja ezt, majd jön a neheze: a nézőket is becsalogatják egy fehér sállal. Akinek a nyakára hurkolja a táncos, annak bizony be kell állnia, ugrania a táncba.