Ötven évvel ezelőtt indult útjára a Föld Napja mozgalom. Ma egy ránk szakadt világjárvány árnyékában – amikor sokan azt gondolják, hogy ezt mi idéztük elő a környezetpusztító magatartásunkkal különösen aktuális arra gondolnunk, miképpen is kell átértelmezni az életmódunkat, és kell-e egyáltalán?

Mi ezt természetesen a turizmus kapcsán próbáltuk kicsit újra gondolni. Mi várható a koronavírust követően? Visszakapjuk-e a régi kényelmes és biztonságosnak hitt életünket, és szokásainkat? Megmarad-e az utaztatás olyannak, mint amilyen volt? Kell-e nekünk tömegturizmus, lesznek-e olcsó fapados járatok, egyáltalán normális-e ez? Lesznek-e luxus hajóutak, fenntartható-e ez a típusú turizmus, ha arra gondolunk, hogy egyre nagyobb tömegek kapcsolódnak be a turizmusba? Meddig lehet még ezt a szektort növekedési pályán tartani, és egyáltalán szabad-e ezt a növekedést fenntartani?

Ötven évvel ezelőtt a Föld Napján amikor eltemettek egy Ford gépkocsit a lelkes fiatalok, hogy jelezzék, a légszennyezés miatt hamarosan vége lesz az emberi civilizációnak, tehát tenni kell valamit, állítsuk meg motorizációt, más problémákat jeleztek a tudósok mit ma.

Éhínségeket, elszennyezett folyókat és levegőt vizionáltak, túlnépesedést. Azóta az emberiség száma jelentősen emelkedett a gépjárművekről nem is beszélve, és kialakult a tömegturizmus. Korlátozásokat vezettek be városokban, nemzeti parkokban, gyalogtúra útvonalakon, mert néhány helyszínen már kezelhetetlenné vált a látogatók tömege.

Kitalálták az ökoturizmust. Ez már nagyon progresszívnak tűnt, hiszen benne volt a helyi közösségek támogatása, benne volt a környezetért felelősséget vállaló utazás, a természeti környezet látogatása. Mi is emellett tettük le a voksunkat. Sokkal vonzóbbnak és környezetbarátnak tűnt elutazni egy Nemzeti Parkba Costa Ricába, vagy Új-Zélandra, mint egy hetet pörkölődni a tengerparton Bibionéban, vagy lógni a Ramblason Barcelonában? Sajnos kiderült, hogy ezzel sem teszünk egyértelműen jót a bolygónak. Egyrészt nem lehet, és szabad tömegeket vinni egy érzékeny és törékeny természeti környezetbe (pl. a hegyi gorillák látogatása Ugandában), másrészt ekkor is repülőkre ülünk, és hozzájárulunk a károsanyag kibocsátáshoz, szennyezzük a légkört stb. Igaz, enélkül nem biztos, hogy jutna elég forrás ezeknek a parkoknak a fenntartására, és az ottani közösségek lehet, hogy ismét rákényszerülnének a pusztításra a megélhetés fejében.

A legújabb trend a fenntartható, - sőt újabban a felelősségteljes turizmus. Ez már majdnem azt mondja, hogy jobb, ha otthon maradunk, de legalább kerüljük a hosszú távú utazásokat, a repülőgépek használatát, csökkentsük a károsanyag kibocsátást, olyan emléktárgyakat vásároljunk, olyan ételeket fogyasszunk, amelyek helyben készültek, sőt a hozzávalók is helyben készültek, és csökkentsük a környezeti terhelést!

Gondolkodjunk kicsiben, ebbe nem fér bele, hogy egy közepes vacsora áráért felpattanunk egy fapados járatra és „kiugrunk” Milánóba egyet vásárolni, vagy elmegyünk egy koncertre Bécsbe vagy Londonba. Ez inkább szól arról, hogy a nemzeti Park által előírt szabályokat betartva evezzünk egyet a Dráván, majd üljünk be egy helyi kisvendéglőbe ebédelni, és szálljunk Józsi bácsi parasztházában éjszakára, és az ő általa nevelt disznóból készült kolbászt, vagy a tyúkjai által tojt tojást reggelizzük, az ott termett zöldségekkel, esetleg vadnövényekkel. Ehhez azonban kellenek az ilyen szolgáltatók, akik szintén figyelnek erre, és megvan hozzá a tudásuk is, lehetőségük szándékuk, hogy ilyet nyújtsanak a piacon.

Sajnos a fenntartható turizmus főleg nálunk még gyerekcipőben jár, és nagyon sok környezeti nevelés szükséges, ahhoz, hogy a fiatal generáció is maga mögé dobja a számos elektromos kütyüt, és menőbb legyen az Ormánságban bringázni egyet, mint Amszterdamban lógni vagy a menő sícuccban suhanni a Tiroli lejtőkön telente.

A legnagyobb ökológiai lábnyoma a luxushajózásnak van, ha csak egy ágazatot ki lehetne írtani a turizmusból, ezzel kellene kezdeni! Az európai vizeken közlekedő 203 luxushajó a tavaly előtti esztendőben 62 000 tonna, a tüdőrák és a savas eső esélyét növelő kén-oxidot bocsátott ki. Összehasonlításképp, az Európában regisztrált mintegy 260 millió autó ugyanezen időszakban 3200 tonna kén-oxiddal terhelte a környezetet.

Nem gondolom azonban, hogy a luxushajók tulajdonosai szánva bűneiket most majd rohannak és beolvasztják ezeket a monstrumokat. Maradnak és szennyeznek egészen addig, amíg lesz rá kereslet. Csak mi fogyasztók tudjuk ezt megakadályozni azzal, ha tudatosabbak leszünk, és nem utazunk el ilyen útra.

Két oka lehet, hogyha mégis megváltozik a turizmus a világjárvány okozta sokkból felébredve:

• Megdrágulnak a szolgáltatások (fapados járatok, általában a repülés stb.)
• A félelem tartósan megmarad

Utóbbi azt gondolom el fog tűnni és a lelkiismeretünk is megnyugszik, hacsak nem követik újabb még pusztítóbb csapások az emberiséget!

 Már annyi mindentől féltünk, és mégis növekedni tudott az ágazat.

A 70-es években egy „Kelet-Európai” turista kicsit félt az atomháborútól, jobban attól, hogy elveszik a határon a zokniba dugott 50 márkáját. A XXI század elején a ránk tört nagy szabadságban elkezdtünk félni a terrorizmustól. Merényletek Párizsban, Londonban, a Francia Riviérán.

Megszoktuk, és utaztunk tovább, mert az ember amióta emberré vált, mindig is utazott, és kereste a kalandokat. Aztán féltünk a migrációtól. Több utas aggódva kérdezte, hogy lehet-e utazni Ciprusra, milyen ott a migránshelyzet. Ez egy hazai specialitás.

Most félünk a koronavírustól, majd ez is el fog múlni, és újra fogunk utazni, hiszen az ember mindig is utazott - így népesítette be a földet.

Mindig kereste az újat, a jobbat, a szebbet, az élményt, a jólétet, a kalandot. A vérünkben van, így csak egyet tehetünk – legyünk tudatos utazók, és keressük a valódi, a helyi értékeket támogassuk a helyi közösségeket még akkor is, ha ez most még nem olyan menő, mint a 5th Avenue-n shoppingolni, vagy elutazni a Seychelles szigetekre, vagy a Maldív-szigetekre búvárkodni! Higgyétek el tudunk itt is rengeteg szépséget mutatni és élménnyel gazdagodni – mi ebben segítünk!

Az első kerekezős napunk a híres Chianti útvonalon halad végig, érintjük Radda in Chiantit, Gaiole in Chiantit és természetesen nem hagyjuk ki a híres kastélyt – Castello di Broliot sem, amelynek utolsó tulajdonosa a híres vasbáró ugyancsak érdemeket szerzett ennek a bornak a kialakulása kapcsán.

Ahogy elindulunk a kerékpártúránkon az első néhány száz méter bizony megizzasztja a résztvevőket, mert fel kell jutnunk Pianellából a Chinati útvonalára, ez egy igazi strada bianchi – fehér út – amely már többé kevésbé szintben megy a csodálatos villák, borászatok és szőlők között.

Radda in Chianti az első híres település az útvonalunkon, amelynek a története hasonlóan kezdődött, mint errefelé a legtöbb településé „…már az etruszkok idejében…” valóban, a bortermelés már több mint 2000 éve, már az etruszkok idejében is jellemző volt itt. Az 1200-es évek közepén itt volt a Chianti Liga központja, és fontos szerepet játszott a két városállam Siena és Firenze vetélkedésében is. Az 1600-as években már exportáltak innen borokat a „Ködös Albionba”…tehát a történelem szinte tapintható, és a borokat pedig kóstolni kell. Meg is tesszük itt egy hangulatos kis borozóban a főtéren, ez pedig nem okoz gondot a kerekezés folyamán, mert a városka felfedezésére hagyunk időt.

A fejben a szédülés elmarad, ha volt is, csak a jó kedély marad meg. A városháza itt a 14. században épült, de a keskeny kis sikátoros utcácskák meg egy jó fagyi ugyancsak feledteti az emelkedőket, amivel ide felkapaszkodtunk.

Gaioleba már egy hosszú lejtővel érünk, amely fontos állomása a híres l’Eroica kerékpáros versenynek (erről egy következő írásban fogok részletesebben írni), majd következik a „feketeleves” - kapaszkodó a Ricasoli család kastélyához, amely már 800 éve az ő birtokuk.

Itt élt és alkotott a híres „vasbáró” – aki egy ideig Toszkána főkormányzója és hm…”diktátora” volt, a chianti összetételének megalkotója is egyben.

Ő rögzítette, hogy a bornak 70 %-ban Sangioveséből, 15 %-ban Canaiolo neróból, és 15%-ban pedig Malvasia del Chiantiból, kell állnia. A keverés értelme az, hogy a sangiovese más szőlőfajták hozzáadásától intenzív színű, aromagazdagabb, ugyanakkor már fiatal korában is kellemesen fogyasztható legyen. Ma is ez Olaszország leghíresebb bora, amellyel egész Toszkánában találkozhatunk. Jobb években több mint 1 millió hektoliter Chiantit palackoznak és exportálnak a világ minden szegletébe. Háromévnyi tárolás után a palackon már feltüntethető a riserva szó. A chianti riserva vagy classico riserva 16-19 fokos hőmérsékleten (azaz a klasszikus szobahőmérsékleten) a legjobb, míg a fiatalabb évjáratok kissé hűvösebben, 13-16 fokon nyújtanak igazi élvezetet.

A chianti liga jelképe a fekete kakas, amelynek története is van ám…Azt már említettem, hogy a Német-Római császárt támogató Siena és a pápaiakhoz húzó Firenze évszázadokon át vetélkedett egymással a regionális hatalomért és befolyásért. Végül Firenze került ki ebből győztesen, de ebbe az 1348-as pestisjárványnak is köze volt, amely a várost szinte elnéptelenítette. Tehát, amikor a két harcoló fél belefáradt a folytonos csatározásokba úgy döntöttek, hogy diplomáciai úton oldják meg a vitás kérdéseket. A megállapodás értelmében -az érintett városok képviseletében - két lovag hajnalban elindul kakasszóra az ellenfél városa felé. Ahol találkoznak, ott lesz majd a két köztársaság határa. A firenzeiek egy fekete kakast szereztek, amely korábban kezdett kukorékolni, mint a Sienaiak fehér kakasa,  így az ő lovagjuk  hamarabb indulhatott, mint sienai riválisa. Emiatt a firenzei lovag sokkal több útra volt képes a találkozásig Siena felé, lehetővé téve a Firenzei Köztársaság számára a lehető legtöbb Chianti terület bekebelezését. Azóta a Chianti ligának a fekete kakas a jelképe, amely egyébként is a Firenzeieket támogatta.

Castellóbol gyönyörű úton gurulunk egészen Pianelláig vissza, amely a mai nap megkoronázása.

 Ha érdekel a túra, akkor ide kattints:

http://helian.hu/index.php/component/eventbooking/?task=view_event&event_id=285&Itemid=179

Ma szűk baráti és családi körben búcsút vettünk Rozs Danitól és Scherer Ádámtól, akik fejükbe vették, hogy fél év alatt elkerekeznek Mongóliáig.

Egy rövid kis interjút készítettem velük indulás előtt:

Helian: Honnan jött az ötlet, hogy éppen Mongóliát válasszátok úticélnak?

Ádám: Ez egy gyerekkori álom volt – még a suliban, az általános iskolában gondolkoztunk a dolgon, kevés információm volt annak idején Belső-Ázsiáról, keveset tudtam arról, milyen emberek laknak ott, a TV-ben is keveset hallottunk róla, számunkra ez egy „fehér folt” volt a térképen, ami feldófedezésre vált, adott volt, hogy arra kellene menni.

Dani: Maga az útvonal a lényeg, ami Mongóliába vezet, nem is elsősorban csak Mongólia. Bár az még kérdéses, hogy biztosan eljutunk- odáig. Most leindulunk, aztán majd meglátjuk.

Helian: Mi lesz a tervezett útvonal?

Dani: Át a Balkánon – Horvátország, Bosznia, Montenegró, Albánia, Makedónia, Görögország, majd Isztambul.

Ádám: Törökország után a Kaukázus következik, Grúzia, Azerbajdzsán, onnan átkompozunk Kazahsztánba, ezen keresztül a kínai határig, ott felkanyarodunk Oroszország felé, majd azon keresztül Mongólia.

Helian: Hogy találtátok ki, ki volt az értelmi szerzője ennek az útnak?

Dani: Az ötlet megvolt, hogy Keletre megyünk, de végül az egészet együtt találtuk ki. Kazahsztán az Ádám fejében volt meg – 12-13 éves korodban - nem?

Helian: Mennyi időre terveztek?

Kb. félévre tervezünk…

Helian: Mennyi napi távval terveztek?

Dani: Az első szakaszon még tudunk tervezni, olyan napi 100 km-t tervezünk, aztán majd Kazahsztánban attól is függ milyenek lesznek az utak, lehet, hogy csak 20 km-t fogunk tudni haladni…ázsiai szakasz, az biztosan nagyon más lesz…

Helian: Van-e valami különleges felszerelés vagy kabala, amit visztek?

Ádám: Kabala az nincsen nekem igazából, majd talán útközben, ha lesz valami kedves apróság, amit magunkkal vizünk esetleg…

Helian: Hogy oldjátok meg az elektromos készülékek töltését – telefon, fényképezőgép…van népelemes töltőtök?

Dani: Van 2 db. mobil töltőm, ha azok fel vannak töltve, akkor erről szinte bármit útközben s fel tudunk tölteni…

Helian: Hogy jöttök haza?

Ádám: Ez még bizonytalan, a távoli ködbe vész, még nem tudjuk….

Helian: Mi a célja az útnak?

Ádám és Dani együtt: Elmenekülni a hétköznapok elől, kikapcsolódni, nem dolgozni.

A kislányok átadták a Helian zászlót (talán kabalának :)...

Sok sikert kívánunk hozzá, majd feltesszük a Blogra, Facebookra stb.

Jó utat Dani és Ádám!

Ovakodj a szlovén autópálya mentőktől! A Dragonovics maffia

Gyönyörű utazásnak néztünk elébe, tudtuk, hogy ez Európa – méltán egyik legszebb kerékpáros útvonala, ami remekül ki van táblázva és kiépítve. A terep könnyű, és az időjárás előrejelzés is kedvezőnek tűnt ezúttal. Sőt talán túlságosan is annak tűnt, még a hegyek között is szinte kánikulára lehetett számítani. Irodánk több céggel is kapcsolatban van, amelytől autóbuszokat veszünk bérbe természetesen vezetővel együtt. Eddig általában kedvezőek is voltak a tapasztalataink. Ezúttal kicsit öregecskének tűnt a busz, de tudjuk, a cégek maximálisan kihasználják a járművet, mert a fenntartási költségek horribilisek. Egy 16 fős Mercedes busszal indultunk, és ez húzta a nem túl könnyű ponyvás kerékpárszállító utánfutónkat. Korán kellett indulni, hogy az aznapra betervezett Boveci raftingolás is beleférjen. Ekkor még ezt hittük…aztán egy megálló után a busz egyszer csak megállt. A sofőrünk nagyon tapasztalt, már mindenféle járművet vezetett, két évvel a nyugdíj előtt, csak repülőgépet nem, de ezt a buszt még ugyancsak nem. Arra gyanakodott, hogy az indítókulcs, ami érdekes megoldással két darabból volt össze szigetelőszalagozva valami kontakthibát okoz. Előzőleg a TV-t is hiába próbáltam életre kelteni, hogy tudjak az utasoknak filmet lejátszani, de azon még mosolyogtam elnézően. Ekkor már kicsit elkezdett felmenni a pulzus, de az utasok még nem vették komolyan. Elindultunk ismét. Megálltunk. Ez még háromszor megismétlődött, majd a sofőrünk kiszállt, hogy megnézze - mi lehet a baj. Azt mondta, hogy nem tapasztalt rendellenességet, amin nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, mert irdatlan zaj jött a motortérből. Még elvánszorogtunk az emelkedőn a 100 méterre lévő SOS helyre, majd ott Mercedesünk végleg kilehelte a lelkét. Szinte a semmiből előkerült egy autómentő, és azonnal intézkedett.

Megnyugtatott bennünket, hogy a problémát azonnal orvosolják, minket buszostul, utánfutóstul, az utasokkal egyetemben elszállítanak az innen mindössze 25 km-re lévő szervizbe, ahol rövidesen megjavítják a buszt, és mi folytathatjuk az utat. Valóban így is történt, és ekkor az egész csak egy jóízű kalandnak tűnt utazni egy trélerrel, és várni a soron következő érdekes eseményeket.

A szervizbe érve kiszálltunk, a buszt betolták az udvarra, és az utasok pedig a büfébe mentek egy kis frissítőre a nagy melegben. Az irodában azt mondták kicsit várni kell, majd egy cetlire ceruzával felírták az összeget – eddig 600 EUR-nál járunk…hm…ez már nem tűnt annyira profinak, és azt sem, hogy csak egy hölgy beszélt angolul, mások nem tudtak, ill. nem akartak kommunikálni velünk. A kedvesség és a segítőkészség elpárolgott, a busz elé odaállítottak egy kamiont, és gyakorlatilag hamarosan kiderült, hogy eszük ágában sincs megjavítani a buszt – csapdába kerültünk. Eleinte még mentek a hazudozások, hogy a szerelők és a főnökök mind az autópályán mentenek, majd ráeszméltünk, hogy itt nem történik semmi. Az utasok elégedetlensége érthetően egyre növekedett, végül csak nagyon kemény fenyegetőzés árán sikerült elérni, hogy az utánfutót ki tudjuk szabadítani, és egy szlovén cserebusszal tovább állhassunk. A busz talán azóta is ott van a maffia karmaiban. Ideírom a nevüket, ha valaki látja  - leírom: Draganovics, (http://draganovic.com/)  akkor meneküljön, mert ez egy maffia, innen talán csak a rendőrség segítségével lehet szabadulni, ha egyáltalán…Persze ez sem ment könnyen, mert a szlovén buszosnak csak az 500 EUR-ra fájt a foga, de az utánfutót már nem volt hajlandó elhúzni rajta a kerékpárokkal. Ez érdekes lesz. Megszerveztük, hogy Magyarországról elindult egy mentesítő busz, amely elhozza éjjel utánunk az utánfutót.

Reggel ismét bizakodva indultunk tovább Kranska Gorába, hogy végre elkezdhessük a kerékpártúrát. Úgy tűnt a felhők végre elillannak a fejünk felől. Az út csodálatos. A Fusinei tavakhoz kicsit nehezen tekert fel a csapat, az utolsó 1 km-es emelkedő mindenkit megizzasztott és egységesen feltolták a kerékpárt.

Innentől viszont egy hosszas gurulás az egész, mosolyogva a napfényben kiváló minőségű kerékpárúton.

Travisióban egy ebédszünet, majd Pontebbában egy frissítő. Mindenki álmélkodott, hogy milyen csodálatos ez az út – „na, igen hát ezért jöttünk”.

Mi igen, de az elektromos kerékpár úgy tűnik - nem. Az ugyanis megadta magát…persze ez is elromlott. Pontebba után aztán az egyik utasunk az egyetlen kisebb emelkedőn elesett és beverte a fejét. Sisak az bizony nem volt…szerencsére az ijedtségen és egy kisebb dudoron kívül más baj nem lett. Ezt később én is tetéztem, mert az egyik alagútban egyszerre próbáltam a sötétben fotózni, filmezni és kerékpározni. Ennek is bukás lett a vége, és egy Canon objektív mínusz. A balszerencse üldöz bennünket tovább.

Másnap Mojstrana és a Vintgar szurdok felé vettük az irányt. Az eleje csodás, a közepe elég jó, de Jesenicét elhagyva csak egy emelkedőn lehet kikapaszkodni a Száva völgyéből a Vintgar szurdok irányába.

Ez nagyon megfogta a csapatot, utána mindenki egy kis szíverősítő sörre, pizzára stb. vágyott. Ezzel gyakorlatilag eljátszottuk az esélyt, hogy el tudjunk jutni Bovecbe raftingolni, mert 5 után már nem lehet a folyóra szállni, mi pedig 6 előtt bajosan értünk volna oda. Maradt Bled – városnézés, és a fesztivál. A bajt tetézte egy defekt. Normális esetben egy defekt nem probléma, 10 perc és mehetünk tovább. Itt azonban merő segítőkészségből a benzinkúton úgy felfújták az egyik utas kerékpárjának a gumiját, hogy az először eldeformálódott, majd úgy szétrobbant, hogy a külső is cafatokra szakadt. Szombat délután külsőt szerezni pedig a lehetetlen misszió kategóriája. Másnap vasárnap ugyancsak. Maradt a kölcsönzés, ami szerencsére a Wörthi-tó kerékpáros paradicsomában nem okozott gondot még vasárnap sem.

A tó gyönyörű, az napfény simogatott, és a fröccs is jól esett, meg a fürdő.

Végre egy nap, amit jól zárul. Azt hittük…azután Budapesten a Rákóczi hídon érkezett az utolsó „fekete leves”. A külső sávba próbáltunk sorolni, amikor egy sötét színű autó jobbról meglehetősen nagy sebességgel ért mellénk, és a manőver vége egy koccanás lett. A hibát senki nem akarta elismerni, de az utasok érdekeit figyelembe véve megegyeztünk, hogy majd a Népligetben rendezzük a dolgot, az utasok pedig haza tudnak menni elkerülve a kényelmetlenséget.

 Szolgálunk és védünk? Erre a mai rendőrségre ez sem igaz!

 A sötét színű autót egy szőke hölgy vezette, Furcsa volt a szeme, láthatóan nem volt rendben minden vele, erősen gyaníthatóan fogyasztott valamit – vagy drogot, vagy alkoholt, az utóbbi látszott valószínűnek. Irata, jogosítványa nem volt. Ez úgy derült ki, hogy nem voltak hajlandóak az ő adatait beírni a betétlapra. A férfi szerint – az én nevemen van a bérautó, miért lenne probléma, hogy az én nevemet írjuk be? Miért akadékoskodunk? Ja – hogy ez törvényellenes? Ugyan mit számít? Kihívtuk a rendőrséget. Hosszas várakozás után kijöttek, majd a legnagyobb gondjuk az volt, hogy ez még a 10. kerületben történt, ők pedig 9. kerületiek. Majd a gépjárművet nem vezető (ez még fontos lesz) „férj” előadta a saját verzióját a rendőröknek. A buszvezetőt, aki kihívta őket - meg sem kérdezték. Miután egyre több furcsaság volt és hazugság a történetben – jelezni próbáltam a rendőrnek, hogy ez egyáltalán nem így volt. Erélyes figyelmeztetést kaptam, hogy azonnal szálljak vissza a buszba, ne akadályozzam a rendőri eljárást a többi utassal egyetemben. Ekkor mondtam neki, hogy én láttam a legközelebbről a balesetet, mivel pont az én oldalamon közvetlenül mellettem történt. Erre ismételt fenyegetés volt a válasz. Közölte, hogy csak a vezetőknek van joga szólni. Egyáltalán nem számított, hogy a másik fél részéről a vezető eddig a háttérben hallgatott, csak a „férj” volt a szóvivő. A Férj igazolta a feleségét, de ez azért volt érdekes, mert ez csak „bemondásra” történt. Mivel semmi irattal nem tudta igazolni magát a gépjármű vezetője, így el kellett hinni, hogy az illető hölgy a felesége. Végül – ha nem akartam kockáztatni egy megbilincselést és letartóztatást, kénytelen voltam visszaülni az autóbuszba, a sofőrrel pedig elismertették a vétkességet. Az, hogy esetleg a hölgy alkoholt fogyasztott, meg akarta hamisítani az adatokat, és okmányok nélkül vezetett, az teljesen rendjén való volt. Gratulálunk IX kerületi rendőrség!

A 4 napos kerékpártúránkon három különböző tengerpartot érintünk. Mindegyik gyönyörű, de teljesen más. Az első szakasz, amit az első napon láthatunk szép homokos beach-ekkel kísér bennünket.

Természetesen nem folyamatosan a part mentén tekerünk, az út párhuzamosan halad a tengerrel és gyakran eukaliptusz és paratölgy erdők között halad az utunk.

Időnkként kimegyünk a partra, ahol nagyon jó halételeket lehet kóstolni az éttermekben, majd visszatérünk az alsórendű utunkra, és tekerünk tovább dél felé.

Másnap már változik a kép, mert megjelennek a sziklák. Szép romantikus öblök, szigetecskék, sziklazátonyok tűnnek fel, kékre festett házikókkal tarkított településekkel.

A második napon a szállodánk teraszán érezzük a tenger sós illatát, érezzük a szellőt, és halljuk a tenger csobogását, látjuk a végtelen kékséget, amely a horizonton egyesül a gyönyörű kék égbolttal.

A harmadik napon a szépségek fokozódnak, a sziklás tengerpartok egyre drámaiabbá válnak, és elérjük a Sardao fokot, amely az egyetlen hely a vén Európában, ahol kedvenc madarunk a tavasz hírnöke a fehér gólya a sziklákra rakja a fészkét.

A negyedik nap az út Sagresbe lélegzetelállító, az első kilenc kilométeres szakasz annyi szépséget tartogatott, hogy ráment az egész délelőttünk, mert mindenki állandóan meg akart állni fényképezni, és csodálnia természet eme csodálatos alkotását a döbbenetesen szép Dél- Portugál tengerpartot.

Folytatás hamarosan tovább Sagresbe:

Ha szeretnél te is eljönni erre az útra, akkor itt találhatsz erről információt:

Két alkalommal jártam a Taj Mahalnál, és a varázslat minden alkalommal hatott, valami megmagyarázhatatlan bűvös bilincs került rám, amely ott akart tartani, és nem engedett a fehér márvány síremlék látványa. Pedig nem vagyok kezdő utazó, álltam már a Grand Kanyonnál, láttam Európa számos csodáját, ott barangoltam Angkor romjai között, csavarogtam Fez ősi Medinájában, de a Taj Mahalhoz nagyon kevés dolog fogható.

Először csak néhány óra adatott sajnos, mert a követségtől kaptunk egy kis hitelt, hogy egyáltalán haza tudjunk utazni, és csak egy rövid befizetett utazásra futotta Delhiből. Kilenc évvel később már készültem. Kinéztem egy olyan szállást, amelynek tetőteraszáról rá lehet egy kicsit látni a Taj kertjére és kupoláira. Este onnan néztem a hívogató kupolák felé, nappal pedig a teljes napot bent töltöttem a kertben a szimmetrikus fehér márvány épületet bámulva…

Hogyan is jött létre ez a csoda?

A márványmauzóleum egy örök romantikus szerelemnek kőbe faragott csodás emléke. 1607-ben Khurram herceg megismerkedett Arjumand Banu Begummal az akkori miniszterelnök lányával. Öt évig jegyben jártak, majd az asztrológusok javaslatára 1612 május 10-én keltek egybe. A fiatalasszony ekkor még csak 19 évesen volt, és annak ellenére, a herceg harmadik felesége volt, mégis ő lett a kedvence. Nevét ekkor változtatta Mumtaz Mahalra („a palota kiválasztottja”).

Sokkal többet nem tudunk róla, csak annyit, hogy legendás szépségű és erényes asszony volt, akit nagyon mély és szeretetteljes kapcsolat fűzött férjéhez, aki időközben uralkodó lett és a Sah Dzsahanként vált ismerté, mint a hat nagymogul császár egyike. Már életében ódákat zengtek a költők a szépségéről, kecsességéről és szenvedélyességéről. A büszke uralkodó annyira a bizalmába fogadta, hogy rendszeresen elkísérte a birodalomban tett utazásai során, és még az uralkodói pecsétjét, a Muhr Uzah-ot is nekiadta. Mumtáznak azonban nem voltak politikai ambíciói, csak a férje és a birodalom érdekeit tartotta szem előtt. 19 boldog év és 13 gyermek születése után sajnos a 14 leánygyermek szülésébe 1631-ben Mumtaz belehalt. Halálos ágyán megkérte férjét, hogy szerelmük emlékét tiszteltbe tartva több feleséget ne vegyen maga mellé. Imádott felesége halála után a császár teljesen összeomlott, nyolc napig ki sem mozdult lakosztályából, majd mikor teljesen megőszülve kilépett pompás császári öltözékét fehér mohamedán ruhára cserélte és feleségének esküvői kéréséhez híven teljesítette ígéretét. Ezután belevetette magát a munkába, hogy szerelmének örök emléket állítson. A hófehér márványból készült épületen közel 20 ezer munkás dolgozott, több mint húsz éven át.

A legenda szerint a folyó túlpartjára szerette volna a saját síremlékét felépítetni, fekete márványból erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a fia átvette a hatalmat, és apját örökre a vörös erődbe záratta. Megfosztva trónjától, hatalmától – hét esztendőn át az emlékeinek élt, az volt az egyetlen vigasza az öregembernek. Amikor érezte, hogy közel a vég, az összetört öreg kikönyörögte, hogy utoljára felvigyék a Jázmin-toronyba (Vörös erőd) és megtörő szemeit még egyszer utoljára a mauzóleum távoli minaretjeire vethesse. Szíve és lelke ott volt már, és tudta, hogy hamarosan a teste is követi imádott kedvesét, akinek emlékére ezt a tökéletes épületet megteremtette. Homályosodó szemmel nézte a keletei látóhatár megvilágosodását és a felkelő nap első sugarait, amely fokozatosan bearanyozta a kupolát. Aztán fáradt nehéz szemei lecsukódtak örökre, és a Taj eltűnt…

Neki eltűnt, de nekünk itt maradt, és reméljük sokáig még itt is marad, hogy sokan láthassák a csodát. A legnagyobb csoda persze az, amikor a telihold sápadt fénye ezüstösen csillogó fénybe borítja a mauzóleumot, de ezt még én sem láttam. Minden hónapban van egyetlen nap, amikor lehetővé teszik, hogy bármely földi halandó bemehessen teliholdnál és átélje ezt az élményt…

Idén ilyen alkalom január 11, február 10 és március 12.-e lesz.

Richard Halliburton így ír erről az 1930-as években: „ Láttam, ahogy a hold a fák koronája fölé emelkedik, és ott találkozik titokban a Taj fantomjával, amíg földi imádói távol vannak és halandók szentségtelen tekintete nem zavarhatja az együttlétet. A fenséges kripta ezüstösen emelkedett ki az árnyékból és új csillogásban köszöntött varázslatos szépsége...az építészet harmonikus remeke csillagfényben kísértet, ezüstösen csillogó selymes könnyű szövedék – szappanbuborék talán, amely elpattan, ha soká bámulod…”

Most márciusban indítunk egy utat Indiába, és a Taj Mahal is a program része, ha te is szeretnél eljönni, akkor itt tudsz róla információt kapni:

Sillian és Dobbiaco előtt- valahol a Dráva forrásának közelében - léptük át az olasz határt. Ma már ez természetesen csak egy jelképes határátkelés, talán csak a feliratokból következtethetünk arra, hogy már más országba értünk. Hamarosan feltűnik egy tábla "Velence és Cortina d' Ampezzo" felirattal. Ezúttal azonban nem a lagúnák városának romantikája győzedelmeskedik, hanem a hegyek felé vesszük az irányt. Még mielőtt a Dolomitok szíve felé kanyarodnánk, teszünk egy kitérőt, hogy megnézzük a prospektusok képeiről biztosan mindenki által ismert tengerszemet - Lago di Braiest, vagy ahogy többen ismerik itt Tirolban - a Pragser Wildssee-t

Kanyargós hegyi ösvényeken haladva, tipikus német illetve dél-tiroli muskátlis parasztházak és alpesi legelők váltogatják egymást. Ahogy közeledünk a mélykék vizű tavacskához, egyre nagyobb lesz a forgalom, ami előrevetíti, hogy itt valóban különleges látványban lesz részünk. Vállunkra kapjuk fotóstáskánkat és rövid sétára indulunk. Először a Hotel Lago di Braies több szintes épülete tűnik fel, majd az ajándék árusok után végre a mészkősziklák közé ékelődött tavat is megpillantjuk.

 Az 1494 méter magasan fekvő tengerszem kristálytiszta vízének és a körülötte magasodó 2000-2800 métert meghaladó hegykoszorúnak köszönheti népszerűségét. Az északi végében található móló és csónakház valamint a szemközt magasodó 2810 méteres Seekofel minden profi és amatőr fotóst fényképezésre késztet. Nem csak az utazási katalógusokból lehet ismerős a hely, ha valaki szereti Terence Hill-t és nézte az Alpesi őrjárat című filmsorozatát, annak jelenetei között is feltűnik Pragser Wildsee. A tengerszem természetes földcsuszamlás révén keletkezett, a hegyi patakok vízét megfogta a lezúduló kőtömeg, majd évezredek-évmilliók során kialakult a mai formája. 2009 óta az UNESCO világörökség listán is szerepel a Dolomitok hegységrendszere, amelybe beletartozik a tavacska is. ​

 A tó körüli séta az egyik legszebb a környéken közel 1500 méteres tengerszint feletti magasságban. A csodálatos tóhoz természetesen mesék is tartoznak, amely szerint a tó mélyén létezett valaha egy királyság – Fanes királysága, amely a mormotákkal lépett szövetségre. Egy napon a Fanes hercegnője feleségül ment egy nagyon kapzsi királyhoz, aki még a lányukat Dolasillát is elárulta egy napon. Pedig a lány tündérszép volt, karcsú, mint a nádszál, cobolyprém sálat viselt, amely ezüsttel volt kirakva. Ezt a törpéktől kapta ajándékba, akik nagyon tisztelték bátorságáért a hercegkisasszonyt. Dolasillának olyan erős páncélt készítettek, hogy a legádázabb kézitusákban is megvédte a bátor amazont. A bátor hercegkisasszony a mormotákkal szövetségben gyorsan győzedelmeskedett az ellenségen, de egy napon a kétszínű apja galád módon elárulta. A Fanes birodalom ettől kezdve hirtelen hanyatlásnak indult. A legenda szerint azonban teliholdas estéken Dorasilla anyjával felúszik a felszínre, várva, hogy felharsanjanak az ezüsttrombiták, amelyek a birodalom újjászületését jeleznék. Sajnos a trombiták egyre csak hallgatnak, így a két nemes hölgy visszafordul, és ismét eltűnik a türkiz tó fenekén. Ahogy a mesén tűnődtünk, körbesétáltuk a tavat - bal kéz felől bársonyosan puha mohaszőnyeg és fenyőerdő kísérte utunkat, jobbra pedig a kék és zöld különböző árnyalataiban tündöklő tengerszem. Június itt a késő tavasz üzenetét hordozza, szebbnél szebb vadvirágokat is megfigyelhetünk az ösvény mentén. Orchideák, tárnicsok, de akár liliomfélék is láthatók. ​

Kilátópontok és fotószünetek váltakoztak, hol kissé eltávolodunk a tótól, hol pedig egészen a partján gyalogolunk. Híd és a meredek sziklafalon fakorláttal biztosított turistaút segíti a kényelmes előre haladást. A déli parton a magas hegyek lábánál felgyülemlett törmeléklejtő apróbb kavicsai közt a bátrabbak még a lábukat is bemárthatják a Braies tó hideg vízébe. ​

A nyugati oldalon egy kis kápolna mellett elsétálva érünk vissza a kiindulási pontunkra. Fájó szívvel, de elbúcsúzunk a hegyi tótól, majd visszatérünk autónkhoz és elindulunk szálláshelyünkre. Folytatás hamarosan -jön a második napi Lavaredo trekking!

 Ha szeretnél részt venni Milán legközelebbi túráján a Dolomitokban, akkor itt tudsz tájékozódni:

Lisszabon még várhat, hiszen marad rá idő amikor visszatérünk a tengerpart menti túráról - így megérkezés után felkerekedtünk és elindultunk délre Setubalba. Március vége volt, de a tavasz ott már jóval előrébb tartott, hiszen a Portugál főváros majdnem 10 szélességi fokkal délebbre található, mint Budapest, és ez bizony rögtön érezhető volt. Két hét volt a különbség, és nemcsak a szélességi fok volt több, hanem a levegő hőmérséklete is. A mi fecskéink még valahol útközben voltak, de itt már nagy volt a sürgés-forgás a fészkek körül.

Setubalig gyorsan eljutottunk, és maradt idő még aznap a környék felfedezésére – ezúttal még a könnyebb utat választva autóbusszal.

Az első látványosság, amit felkerestünk a Mourisca árapály malom volt.

A malom - egyike a környéken működő négy hasonló malomnak még az ötvenes évekig működött nyolc malomkő egyidejű használatával több, mint 250 éven át. Most pályázati forrásból felújították és látogatható. Ide azonban a látogatók egyáltalán nem csak ezért jönnek, hanem ez a terület egyúttal a madarak megfigyelésére is kitűnő hely, mert a terület igazi madárparadicsom. Itt van ugyanis a Sado folyó torkolata, ahol még flamingókat is láthatunk természetes közegükben.

Innen Palmelába utaztunk egy elragadó kisváros impozáns erőddel,

ahol díjnyertes bort kóstolhattunk. Nem is akármilyet – leginkább a mi Tokaji Szamorodninkhoz volt hasonlatos szín és íz világában.

A következő látványosság az Azulejos de Azeitao csempemanufaktúra volt. A kézzel festett ősi hagyományos módszerekkel készülő csempék a világ minden tájára eljutnak, és szívesen nyúlnak vissza mór, kínai témákhoz.

Végül kalandoztunk egyet a Serra Arrábida Természeti Parkban megállva időnként a Pazar kilátásért a környező dombokra vagy a mélykék óceán látványába gyönyörködve. El lehetett látni a Troia lapos homokos félszigetére, amely a másnapi kerékpártúránk terepe. Innen olyan szép idilli és lapos tájnak tűnt…

Este még barangoltunk egyet Setubalban, isteni halételeket lehet enni az éttermekben nagyon reális árakon, és érdemes kilátogatni a kikötőbe, ahol a halászok rendezgetik eszközeiket, készülnek kihajózni, hogy kora reggel ott legyen már a piacokon a frissen kifogott hal és egyéb tengeri herkentyű.

Az időjárásról már írtam, de nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy ha valahol Európában vagy a közelében esély van napsütésre így január végén, akkor az éppen Ciprus. Természetesen a hegyek között lehet itt is hideg, fent magasan még talán síelni is lehet, de a tengerparton kellemes 18 fok van napközben, ami kerékpározásra ideális. Az ég a legkékebb, amit valaha is láttál, a hűs levegő pedig inkább frissítően hat.

A táj lélegzetelállítóan szép

Nyáron Ciprus nagy része átváltozik kiégett, sápadt sárga színűre, mert a nap mindent könyörtelenül kiéget, még a hegyek is kopárak és sivárnak, tűnnek. Télen azonban elkezd nőni a fű sziklák közül, minden üde zöldre vált, vadvirágok nőnek, mint nálunk tavasszal. Minden friss és élénk színű lesz a mélykék ég pedig ezt még kis is emeli.

Gasztronómia 

Ezt lehet, hogy viccesen fog hangzani, de vannak olyan ciprióta ételek, amelyek télen sokkal jobban esnek, mint a nyári 40 fokban. Ilyen pl. az Avgolemoni (tojás és citromleves) a Trachana (kecsketej leves) Keftethes (húsgombócok) és a Makaronia tou fournou (sütőben sütött makaróni), hogy csak néhányat említsünk a kedvenc ciprusi ételek közül, amelyek sokkal finomabban egy kellemes hűvös (nálunk tavasz eleji) téli napon.  

Minden sokkal „nyugisabb”

Ciprus nyáron nyüzsög, minden tele van nyaraló turistákkal, nem ritkán hajnalig üvölt a zene, mennek a partik. Télen a helyiek visszatérnek a normális életükhöz, minden sokkal lassabbá és csendesebbé válik, ilyenkor azok jönnek, akik a kulturális értékekre kíváncsiak, akik csendesebb kikapcsolódásra vágynak, nem botlasz bele minden utcasarkon részeg turistákba, akik olcsó koktélokkal ütötték ki magukat, nem tolják a füledbe ezerrel a mélynyomóból a dobot. Télen az emberek elücsörögnek a kávézókban, élvezik azt, hogy nem kell az árnyékba menekülni, kellemesen cirógat a napfény, kevesebb a turista, Ciprus ilyenkor a ciprusiaké. Ettől persze ők is barátságosabbá válnak, és vendégszeretőbbé is. Ilyenkor több idő jut egymásra, az emberi kapcsolatokra.

Bónusz – Macskabarátok Mekkája

Van még valami, amit nem említettem. Cipruson rengeteg a cica, akik megszokták a kényeztetést, és általában szívesen barátkoznak – némi élelem reményében persze J. A hely adottságaiból adódóan nemcsak a macskabarátok Mekkája, hanem a Macskáké is, mert itt nagyon jól bánnak velük, és a finom enyhe időben nem kell a kemence sutban gubbasztani, kint vannak a napon, és élvezik ők is az enyhe telet.

Toszkána számtalan természetes gyógyforrással és fürdőhellyel rendelkezik - ami talán nekünk magyaroknak  - nem is tűnik akkora kuriózumnak. Vagy mégis? Egy Egerszalókunk nekünk is van illetve inkább volt, mert az utóbbi időben a meghittsége már a múlt ködébe vész. Természetesen sokkal fejlettebb, kulturáltabb lett, de ma már azt el kell felejteni, hogy csak úgy lazán odasétálunk, mártózunk egyet a vízben, a szabadban minden fizetség nélkül, majd hazamegyünk. 

Petriolo

 Toszkánban azonban van még ilyen – pl. a Terme di Petriolo, ahol persze szintén van egy jól kiépített wellness hotel, de ha valaki akar, szépen lesétál az útról, le a meredek partoldalin, és a kis természetes medencékben tespedhet kedvére, ha van hely. Van aki mindezt ruha nélkül teszi, van a ki ruhában, van aki letáborozik, van aki csak csobban egy órácskát, majd máshol folytatja a programot. A víz hőmérséklete 43 fokos, de a minél lejjebb lévő kis medencék természetesen egyre hűvösebbek, ennek ellenére kellemes egy szép őszi, vagy tavaszi – még hűvös estén. A helyiek az agyagot összegyűjtik a folyópartról, amit megszárítanak, és finom porrá őrölnek. Ugyanezt a port a fürdőben egy vagyonért árulják… A víz egyébként jó mindenre az ízületi gyulladástól a bőrbetegségeken át. Már a Medici család, pápák, kardinálisok is élvezték áldásos hatását. Ezt mi is meglátogattuk legutóbb a toszkán utunkon.

Venturina:

 Már az Etrusz korban is használták, bár Toszkánában majdnem minden úgy kezdődik, hogy már az Etruszkok is…. Itt a hőforrás 45 fokos vizet ad, és jótékony hatással van a légzőszervi megbetegedésekre. Miután csak 5 kilométerre van a tengertől kiváló nyaralási alternatíva is egyben.

Casciana Terme:

 A Pisai-dombság vidékén található, amelynek ugyancsak több mint ezer éves történelme van. A keringési betegségekre kiváló. Az eredete a legendák ködébe vész, de az elnevezése szerint – Mathild forrásnak is hívják – onnan ered, hogy Kanosszai Matild grófnőnek volt egy öreg beteges varjúja, amelynek a tolla már megszürkült, és egy nap a madár vidáman és ismét éjfekete tollakkal megfiatalodva tért vissza. A grófnő követte a madarat, és látta, hogy a madár megmártózik egy feltörő hőforrás vízében. Ide ő akkor medencéket építtetett. Ez már nem az ingyenes szabad fürdő, hanem  komoly megélhetési forrást is jelent sokaknak, hisz igen magas színvonalon építettek rá infrastruktúrát, és fejlesztettek belőle turisztikai vonzóerőt. Maga a termálfürdő a település szívében helyezkedik el, bejárata hatalmas, impozáns építmény, melyhez mesésen idomul a "liberty" stílusban restaurált kávéház és étterem, turisták és helyiek kedvelt találkahelye.

Saturnia:

A leghíresebb – Saturnia Toszkana vad Maremmai vidékén található. A táj valóban a képzeletünkben élő, vagy inkább a filmekből is ismert Toszkánát idézi. Sűrű erdővel benőtt dombokat váltogatnak olíva ültetvények, szőlősorok, nyárra sárgán virító gabonaföldek hullámoznak horizontot pedig gyertyakánt égbe törő ciprusok szegélyezik. A víz hőmérséklete 37 fokos, és szinte azonnal enyhíti az ízületi fájdalmakat, ásványi anyagokban különösen gazdag, kén, kalcium, sőt szén is megtalálható oldott állapotban. Van itt is belépős fürdő, de a híres vízesést – a Cascate di Gorello-t – már nem ennyire egyszerű megtalálni, ami ingyenes. A lezúduló víz természetes úton létrejött 'kőkádakban' folyik lefelé, majd folyóként tűnik el a nádasban. Másodpercenként 800 liter víz tör fel, de lelassulva folyik lefelé, kellemesen masszírozó hatású, ha valaki alá tud ülni valahol. A víz a szervezetben állítólag értágító hatású, a bőrön hámlasztó, de meg is lehet inni kis mennyiségben, így az emésztő rendszerre is pozitív a hatása. A kő zöldes színe ellenére szinte egyáltalán nem csúszós és a kádak alján szinte teljesen gömbölyűre csiszolt porózus kövecskék vannak, lent meg inkább homokos-sziklás az alja. A víz mélysége 1 méter lehet, tehát nem kell hozzá úszótudás.